2017. április 2., vasárnap

Sex fiend

A történet június elején megjelenik nyomtatásban! Az alábbi linken előrendelhető. 
Köszönöm a türelmet, az odaadást, a szeretet!

Sam xXx

ELŐRENDELÉS ---->> 


2017. március 14., kedd

Sex fiend 10. Élet vagy halál?

Két részre bontottam a fejezetet, mert a második felét jobban ki kell dolgoznom. Jó olvasást! 

A sikoltása végigzongorázott az elmémen. Nem maradt belőle más, csupán egy utolsó, kínszenvedéstől túlcsorduló halálsikoly, ami búsan visszhangzott az éjben. Miután minden erőmet összekapartam, és meglendítettem a lábam, Caroline már nem bírta tovább. Feladta. A súlya eltűnt rólam, ami egy leheletnyivel könnyebbé varázsolta számomra a kapaszkodást.  Minden porcikám megállíthatatlanul rángott. Minden szívverésemre utolsóként gondoltam. Az izzadtság apró indában szivárgott végig a tenyerem oldalán, miközben a vékony vasrudat markoltam. Égett a bőröm az erőfeszítéstől, és a levegő hörögve szakadozott fel a tüdőmből.
Talán itt a vég.
Az életemnek annyi.
Nem számíthattam semmi jóra.
Az élet kegyetlenséggel jutalmazott. Felfogtam, elfogadtam, de nem akartam némán vonaglani a halálomig vezető úton. Olyan gyorsan és egyszerűen akartam elmúlni, hogy ne fájjon. Ne érezzem. Ne éljem meg. Repedező kitartásom már a végét járta, amikor a tudatom peremére bekúsztak a vörös-kék fények – megsemmisülten felemeltem a fejem. Nehéz volt és kótyagos, de még tartottam magam. Egyelőre. A tekintetem összekapcsolódott azzal a zöld szempárral, amelyet sosem tudtam volna elfeledni. Annyi mindent adott nekem… Fájdalom és boldogság elegyét. Rövid időn belül megtanított élni. Szívből, lélekből, teljesen – gátlások nélkül. A szél az arcomba vágott, és Harry elmosódott előttem. Könnyek gyűltek a szemembe. A göndör hajú szexistenem lényéből rémület áradt. Az orkán felborzolta a haját, vadul lobogtatta, míg az ujjaival erősen markolta a híd peremét. Gyönyörű, makulátlan homloka sűrű ráncokba szaladt, és az arcán értetlenség ült.
– Louis! – A nevemet ordította. Benne volt minden: elfojtott kétségbeesés, színtiszta sokk, és hamisítatlan düh. – Nem adhatod fel. Megtiltom! – Hazza elszántsága elfeledtette velem a fájdalmam, a lassan elfogyó kitartásom – ami gyorsabban pergett, mint egy homokóra szemcséi. Vészesen közeledett az utolsó másodperc. Egyre közelebb éreztem. A szívem vert, de nem éreztem, hogy élek. Lassan körbeölelt a feketeség. A világ szakadozni kezdett körülöttem, mint egy szétmálló ponyva, és az ujjaim erőtlenül lecsúsztak a hídról – Harry üvöltése volt az utolsó, amit még hallottam. Utána zuhantam.

*
Harry

A pillanat megfagyott bennem. A világ jéggé dermedt. A szívem megállt dobogni, majd szaporán feléledt – sokkosan néztem a messzeség fátyolszerű sötétjébe. Képtelen voltam elhinni. Amit láttam, megbénított. Emberek gyűltek körém, és úgy éreztem, megfosztanak a levegőtől, de nem bírtam megmozdulni, oldalra lépni, ahogy a nekem szánt kérdéseket is megválaszolatlanul hagytam.
Betemetett a gyász. Megragadtam a tagadás ingatag lépcsőfokán. Hangok fogócskáztak a fülemben, és egy pofátlan riporter a vállamba markolt – valamit suttogott, de nem érdekelt. A szívem meglódult, amikor ráfeküdtem a híd vaslemezére, és lebámultam a mélybe. A lámpák fénye egy pontig elért, de utána semmit sem lehetett látni a feketeségen kívül. Mikor egy örökkévalóságnak tűnő idővel később egy fiatal, borostás fickó mellém furakodott, még mindig ott könyököltem, és tenyerembe fektettem az arcom.
– Harry. Brian Connor vagyok, és szeretném elmondani, hogy a mentőosztag már úton van – tájékoztatott. A férfi gyorsan beszélt, az enyémhez hasonló brit akcentussal. A szavai süket fülekre találtak, mert noha ránéztem, de nem méltattam különösebb figyelemre az enyhe próbálkozását.
– Mindennek vége, Mr. Connor – vontam meg a vállam, és a rendőr felé fordultam –, de azért köszönöm a nagylelkűségét. – Brian lemondóan mért végig, és csüggedten lehajtotta a fejét, miután rezzenéstelenül álltam, hogy farkasszemet nézzen velem.
– Tulajdonképpen mi volt önök között? – nyögte halkan, és a kérdésben faggatás lapult. Nem éreztem helyénvalónak a kíváncsiságát.
– Nos, mi… együtt edzettünk. Egy ideig – sóhajtottam szánalmasan. – Kíváncsi még valamire, vagy kicsit magamra maradhatok?
– Ahogy óhajtja – biccentett, és megkönnyebbülésemre továbbállt. Egy helikopter propellereinek kitartó, ütemes duruzsolása furakodott a koponyámba, és hamarosan a hozzátartozó vakító fénysugarakat is észleltem a szemem sarkában. A feszültség egy újabb fokozatra lépett a testemben, hogy erőszakos szorongással és görcsös tehetetlenséggel borítson be. A reflektorerejű fénysávok végignyúltak az úton, felkúsztak a híd vasból készült rúdjaira, majd a tartóoszlopokat is megvilágították. Brian ismét megtalált, és éppen valamit bőszen magyarázott nekem – de én szokás szerint kizártam az agyamból –, amikor a szava elakadt, és a tenyere hangosan csattant a híd felszínén.
– Te is látod? – pillantott rám kétkedve, és lemutatott a mélybe. – Ott… Igen, ott! – Követtem az ujját, és arra a pontra függesztettem a tekintetem, amerre mutatott. A kis, eszméletlen test egy vékony, magasan lévő kiszögellésen feküdt – vélhetően nem volt magánál, ugyanis meg se moccant.
– Lou? – nyögtem megsemmisülten, aztán valamivel hangosabban ismételtem meg a nevét. Az aprócska test nem reagált a kiáltásomra, de akkor már biztos voltam abban, hogy őt láttam. Tartottam tőle, hogy zuhanás közben elájult, és a becsapódás által súlyos sérüléseket szenvedett, esetleg maradandó agykárosodást – egyik lehetőség sem tűnt túl jónak.  
            A kéz a vállamra simult, és az érintés túl bizalmasnak tűnt. Féltem, hogy Connor ilyen módon akart kihúzni belőlem titkokat, de mikor hátrapillantottam, az ír barátom arcával szembesültem. Niall sápadt bőrét vékony réteg izzadtság vonta be, és kapkodva szedte a levegőt, míg nagyokat pislogva nézett.
– Amint tudtam, jöttem – mondta, és én szó nélkül beledőltem az ölelésébe. A karja a testem köré kulcsolódott. Csak ölelt, szótlanul, némán, de benne volt minden szeretet a mozdulatában, amire szükségem volt. Széteső lelkem megrepedt darabjai óvatosan egymásba illeszkedtek, és súlyos mellkassal sóhajtottam. Muszáj volt kegyetlen önuralomra bírnom a testem, különben pillanatokon belül összecsuklottam volna. Ellentétes érzések viaskodtak bennem: hol magamat hibáztattam, hol pedig áldottam, amiért az árulónk az életét vesztette. Utáltam, hogy Caroline halála hidegen hagyott, de az, amit tett, megváltoztatott mindent. Erőltetett torokköszörülések csendültek a hátunk mögött, mire mindketten megfordultunk.
– Mr. Styles… – Brian hangja suttogós volt, és a hanglejtése nem ígért semmi jót sem. – Louis…
– Igen? – A szívem úgy dübörgött a testemben, mintha egy kalapács lenne, ami durván veri a bordáimat. A csontig hatoló kín megrészegített, de koncentráltam – érte.
– A fiú állapota kritikus, uram. – Niall ujjai megszorultak a vállamon, miközben a térdem megroggyant. – Bordatörést szenvedett, és a belső vérzés miatt életveszélyben van. Bevisszük a Virginia Masonbe. – Lassan bólintottam, és válaszul csupán egy rekedtes nyögést tudtam kierőszakolni a számon. A rendfenntartók hátraszorították az egyre gyarapodó médiások seregét – gondoskodtak róla, hogy egyetlen riporter se juthasson a közelembe. Egy rozoga, nyikorgó hordágyon megláttam őt. Az arcát rászáradt vér piszkította, és az ajka fel volt duzzadva, míg a bőrét számos kékeslila folt csúfította. Elszorult a szívem, ha belegondoltam, hogy az egykori szép, helyes arc milyen sokat roncsolódott az esés következtében. Az egészségügyisek kiabáltak, a rendőrök hangosan értekeztek, és csak én álltam bénultan. Egy fickó máris az infúziós tasakot erősítette az ágy jobb sarkából kiemelkedő fémrúdra, míg egy másik beleszúrta Lou könyökhajlatába a tűt – a keze meg sem rezzent, olyan szakszerűen végezte a munkáját, ami egy másodpercre mély elismerésre késztetett. Én biztos kudarcot vallottam volna. Leráztam magamról Niall karját, és meglehetősen bizonytalan léptekkel előléptem. Kutató szemek tapadtak rám, de én olyan elszántan cselekedtem, hogy senki és semmi sem foglalkoztatott. Odacsoszogtam a hordágy mellé, és a tenyeremet óvatosan a kékszemű csoda állára fektettem. Finoman, nehogy még több gondot okozzak neki az érintésemmel. Ott, a tengernyi tömeg előtt lágy, szűzies csókot hintettem az eszméletlen Louis ajkára, és megfogadtam, bármit is sodorjon elém az élet, kitartóan ápolni fogom az én védtelen angyalomat…

*

Kedves Olvasóim! Ne ijedjetek meg, nem tart sokáig ez az időszak a történetben. Még sok izgalmat rejt, és a szereplőink messze nem fedeztek fel minden szobát a Cage BDSM klubban. Egy kis kitartást kérek. Na meg várom a véleményeket! Puszi. Sam xXx <333
U.i.: Megint ott tartok, hogy érzelmileg ingadozom, és ritka szarnak érzem az SF történetet. De ilyen sokszor van velem... Ezt most is utólag írom be, de úgy voltam vele, hogy őszinte szeretnék lenni. Ne kövezzetek meg miatta! 

2017. március 12., vasárnap

Sex fiend 9. A vallomás

9.
Vakuk villantak pár méterre tőlünk, és maga alá temetett a rivaldafény, ami vakítóan vágott mindkettőnk szemébe. Elléptem Harry mellől, de a pillanat annyira egyértelmű volt – nem tudtam, hogyan menthetném a helyzetét. Fázósan a mellkasom köré fontam a karomat, és túlbuzgó dühvel néztem Caroline átható tekintetébe. Éreztem a leheletvékony, hűvös szellőt, amitől libabőrös lettem mindenütt, és könnyek gyűltek a szemembe. Car kilépett a tömegből, a járása kecses és megjátszott volt, mint aki élvezi a figyelmet. Nos, sikerrel járt. Abban a másodpercben minden szempár rá szegeződött.
– Miért? – formáltam a szavakat szinte némán, és az arcába bámultam.
– Még te kérdezed?
Hátrahőköltem a döbbenettől, ami éles karommal markolt a mellkasomba. A gyomrom mindössze egy szorító űr volt a testemben.
– Louis, ez nem a megfelelő pillanat.
– Miért, van olyan? – Hátrasandítottam Harryre. Azok a csodálatos cseresznyepiros ajkak most összeszorítva, némán pihentek, és az arca jéghidegséget sugárzott. A fehér fények glóriájában olyan volt, mint egy természetfölötti hős – egy szomorú, megtört angyal. Elszorult a torkom, és azonnal áruló könnyek másztak a szemem sarkába.
– Gyere – léptem Car mellé, és az ujjaimmal a kelleténél egy fokkal erősebben markoltam csupasz karjába.
– Finoman! – pirított rám, és elrántotta a kezét. Elindultunk hátrafelé, magunk mögött hagyva a több tucatból álló tömeget. Míg sétáltunk, hallottuk a híd alatt hullámzó vizet, a természet dallamát, ami olyan kísérteties, sivár volt, akárcsak a rezgő lécen táncoló lelkivilágom.
– Vannak dolgok, amelyeket tudnod kell, Louis. – A hangja kimért volt, már-már ellenséges. Megrémültem egykori legjobb barátnőmtől, és azon tűnődtem, hogy az élet miért olyan kiismerhetetlen, és mennyi idő kellett volna ahhoz, hogy Caroline-t teljesen megismerjem? Fogalmam sem volt. Reszkettem, és sajnáltam, hogy nem futottam vissza a kocsiig a kardigánomért. A csupasz bőrömet fagyos szél ostromolta.
– Mire gondolsz?
Car hallgatott. Újragondoltam a dolgot.
– Shawny… ő is tud erről az őrültségről? Biztos vagyok benne, hogy nem hagyta volna.
– Ez nem tartozik senkire sem – sóhajtotta Caroline. A híd korlátjához lépett, az ujjai a hideg vasra fonódtak. Alábámult a sötét mélységbe, a vízen megcsillanó éjszakai fényekbe, az el-elmosódó csillagok tükörképére. Szőke haját egy selyemsálhoz hasonlóan lobogtatta a feltámadó szélroham.
– Ha okos lennél, már összeraktad volna magadban – nevetett fel erőltetetten. Azon kívül, hogy rémesen remegtem a hideg miatt, semmi mást sem tudtam. Az agyam üres volt, a szívem tele fájdalommal, a lelkemben pedig árulás gyökerezett.
– Te voltál a legjobb barátnőm, Car.
– Ahogy te is a legjobb barátom, Lou – simított végig a karomon. Az érintése fura volt, szokatlan.
– Miért kellett ezt? CAR! Nézz rám, nézz rám… – kérleltem kétségbeesetten. A hangomat lemondás színezte. Az, amit tett, helyrehozhatatlan. Jól tudtam, hogy sosem fogom megbocsájtani neki, de nem ítéltem el. Néha a dolgok sokkal bonyolultabbak, mint azt előre gondolnánk. Ennyi tapasztalatom már régen volt.
– Bolond vagy, Lou – morogta. – Ő… csak játszadozik veled. Miért? Miért érdekel ennyire?
– Magam sem tudom, de a vonzódás nem döntés kérdése.
– Hanem?
– Az csak jön, és elsöpör minden mást. Megváltoztatja az életedet, új érzéseket ad, és valami olyan csodálatosat, amiről korábban sosem hitted volna, hogy a tiéd lehet…
– Fejezd be. Ez nekem sok!
– Bocsánat.
– Nem értelek – vallotta be, bár ezt nekem kellett volna mondanom. – Mindig segítettem neked találni fiúkat. Miért… miért utasítottad el?
– Caroline – sziszegtem nyomatékosan kiejtve a nevét –, azok a fiúk… kicsit gázosak voltak.
– Nos… ha így van, ha tényleg, valóban azok voltak, akkor nem gondoltál más dologra?
– Mire? – A szemem kétszeresére tágult; a beszélgetés olyan irányt vett, amit nem tudtam megfejteni, miközben egyre hűvösebb lett az éjszakában.
Louis. – A hanglejtése zokogós volt, kérlelő, fájdalmat rejtett. Közelebb lépett, és meggondolatlanul az ölelésembe vetette magát. Én álltam, mozdulatlanul, sokkosan, kővé dermedten, míg ő erősen szorongatott. A könnyei elmaszatolódtak meztelen mellkasomon, és a szipogása egyre erősebbé vált. A türelmemet egy vékony cérnaszál választotta el egy kiadós, számonkérő dührohamtól, amit rajta készültem letölteni. Kényszeresen eltoltam magamtól, és próbáltam fenyegető pillantást vetni rá:
– Mondj el mindent, különben örökre itt hagylak! Amit tettél… szánalmas – vágtam az arcába.
– Nem tudsz te semmi! – kiáltotta, és könnyek csorogtak végig kipirosodott, sminkkel elfedett arcán.
– Hónapok óta azon gondolkodom, hogyan mondhatnám el…
– Valami nincs rendben veled, Caroline – állapítottam meg a tényszerű dolgot, ami ott integetett a szemem előtt. Csakhogy későn vettem észre. Túlságosan későn.
– Ezt jól látod, Lou. Nem járok már az egyetemre sem. Hetek óta.
– Tessék? 
Car megvonta a vállát. Nekidőlt a korlátnak; én is követtem a példáját. Kezdtem elfáradni testileg és lelkileg is egyaránt.
– Tudod… hiányzik. Minden. A barátságunk akkori időszaka, amikor még ketten ültünk ezen a hídon, és bámultuk a csillagokat…
– Most is bámulhatjuk – motyogtam halkan. – Semmi sem változott.
– Harryvel vagy.
– A barátságunk attól még ugyanolyan lehetett volna. – Egyszerre néztünk fel a sötét eget pettyező, szanaszét heverő halvány, tejfehér csillagokra. Car fellendítette a lábát a híd egyik rúdjára, és hátrafordul könyörgő szemekkel. A háta mögé léptem, és a tenyeremmel megmarkoltam a derekát.
– Óvatosan – suttogtam, miközben felmászott a korlát stabil, széles felszínére, amin akár még kényelmesen hátra is lehetett dőlni. Tavaly sokat feküdtünk rajta esténként, a komor eget tanulmányozva.
– Gyere, Lou – nyújtotta a kezét felém, és én valamivel könnyebben feltornásztam magam melléje. Meginogva leültem, a combunk összeért; a vállamra hajtott a fejét.
– Tudom, hogy utálsz. – Hallgattam, nem szóltam egy szót sem. Ami bennem kavargott, az eszelős harag és forró düh keverékét képezte, de szerencsére világéletemben jól irányítottam az érzéseimet. Tudtam, mikor kell megjátszanom magam, mikor kell nyugalomra intenem a felbőszült testemet… Mivel leírhatatlanul kíváncsi voltam a mondandójára, hagytam, hogy a megtalálja a számára megfelelő pillanatot. Amikor előhúzta az iPhone-ját, és Spotifyon betette Christina Perritől a Thousand Years zongoraverzióját, elszorult a szívem. A bús dallamok a kettőnk közötti sötétségben keringtek, mint egy elveszett, magányos melódia.
I have died everyday waiting for you… – dúdolta halkan, a gondolataiban kalandozva. Csöndben ültem mellettem, míg ő a térdemre simította a tenyerét, és hallottam az erős, zaklatott szuszogását, ami másodpercek alatt csapott át zihálásba. – Darling don't be afraid I have loved you – folytatta a szemembe nézve. – For a thousand years… I'll love you for a thousand more.
–  Car…
Lou?
A kíváncsiságom szinte pattogott közöttünk.
– Mit titkolsz?
Szeretlek – lehelte a bőrömbe, amitől a nyakam libabőrös lett.
– Ezt mindig is tudtam. Nem mondasz újat. Barátok voltunk – biztosítottam elszántan. Azonnal éreztem a hangulatváltozását: felnézett, de olyan hűvösen, hogy megfagyott bennem a vér. Alábámultam a visszataszító mélységbe, a hullámokat vető vízre. Ott lóbáltam a lábam, a több méternyi semmi fölött, és hirtelen halálfélelmem támadt.
– Nem, Louis. Semmit, de semmit sem tudsz – böktem meg a vállam, és a kezemért nyúlt, hogy összekulcsolja az ujjainkat. Sokadik döbbenet hatalmasodott el bennem. Car… talán… ő… tényleg?
– Nem úgy szeretlek, mint egy barátot, Louis Tomlinson. Évek óta szerelmes vagyok beléd – nyöszörögte halkan. – Sosem tűnt fel? Az a sok, szerencsétlen fiú… mindig remekül tudtam választani. A tapasztalatlan pasik, akik jól néztek ki, de rémesek voltak? A jó külső elfedte a negatív tulajdonságaikat. – Ahogy elkezdtem felidézni magamban a Car által ajánlott pasikat, igazat kellett adnom neki. A mozaikdarabok a helyére kerültek. Ő mindig úgy választott, hogy biztos legyen benne, egyik sem tetszik meg nekem. Teljesen és tökéletesen magának akart, ami szörnyen megrémített. Soha, de soha nem gondoltam volna róla, hogy így érez irántam.
Meleg vagyok, Caroline.
– Nem is próbálkoztál lányokkal. A félénkség beszél belőled… – suttogta felháborodottan. Elárasztott a forró ellenkezés, mert utáltam, ha a saját érzelmeimet mások próbálták megfejteni.  
– Ez… én… nem tudok semmit sem mondani – motyogtam szárazon, és hatalmasat nyeltem, hátha eltűnik a torkomat szorongató gombóc. A hasam teniszlabda apróságúra szűkült, és egyre jobban reszkettem a hidegben.
– Meddig ülünk itt?
– Legszívesebben itt maradnék veled az örökkévalóságig, Tommo.
– Nem létezik örökké – mosolyogtam rá, de a vigyorom egy balul elsült grimaszba torzult. – Hol voltál, ha nem az egyetemen?
– Van egy kis szoba Seattle belvárosában, amit bérelek. – Car feloldotta a telefonja kijelzőjét, és belépett a galériába. Amit láttam, lesokkolt. Több száz kép rólam…
– Kicsit ijesztő vagy.
– Meg kell értened, hogy szeretlek – nyomatékosította, és rákattintott egy fotóra. Egy kis, fehérre mázolt szobácskát láttam. A falon félmillió négyszögű polaroidkép díszelgett rólam.
– Itt voltam. Minden nap ide menekültem, ha szomorú voltam, ha nem kaphattalak meg… Ez volt a mentsváram. És ezt te mind leromboltad, amikor megismerted Harryt – hajtotta le a fejét, és kissé elhúzódott tőlem. Örültem, mert undor fogott el a közelségétől. Mindig is utáltam a téveszmés embereket. Mellesleg önmagamat is hibáztattam, amiért annyira félreismertem Caroline-t…  
– Szóhoz sem jutok… – mondtam hitetlenkedve, és az ujjaimmal megdörzsöltem a halántékomat, mert a sok új információ fejfájást idézett fel bennem. – Mi lesz ezután?
– Nem akarom, hogy bármi közöd legyen Harryhez. Nem akarom, hogy vele lógj, hogy hozzáérj, hogy találkozzatok… Nem engedem – nézett rám élesen, és a szemében magabiztos elszántság pihent meg. Harciasan hátrahúzódtam, miközben egyenesen előre bámultam az árnyas éjjelbe.
– Ez az én életem, Caroline. Én döntök – vontam meg a vállam –, és ha úgy érzem, hogy Harryvel akarok lenni, akkor mellette leszek. Ilyen egyszerű!
– Nem, Louis! Velem kell lenned… Tönkretettem magam miattad. Nem érhet véget így a dolog. Vagy, ha mégis… Akkor nem engedem, hogy én legyek az, aki a rövidebbet húzza. Együtt nézünk szembe a halállal – markolt rá a csuklómra, miközben a szemét a sötét mélységre függesztette. Rettegve, riadtan kaptam felé a fejem, de már késő volt. Caroline megőrült.    

*

Harry

Átverekedtem magam az erőszakos riporterek útvesztőjén, akik csúnya piócaként követték minden lépésem, és a Range Roverhez siettem. Odakint iszonyúan lehűlt a levegő, és nem akartam elkapni egy tartós tüdőgyulladást – hamarosan kezdetét veszi a legújabb filmem forgatása, a végtelen próbák egymást követő hada. Nem engedhettem meg magamnak egy betegséget. Egyetlen szánalmas kérdésre sem válaszoltam, míg a kocsi felé baktattam a kivilágított útszakaszon, de a médiás emberek nem adták fel. Annyi kérdést sorjáztak felém, amennyit bírtak.

„Mr. Styles, ön tényleg meleg?”
„Mr. Tomlinson a barátja?”
„Elárul pár titkot a kapcsolatukról?”
„A hölgy szerint erőszakkal vette rá Mr. Tomlinsont, hogy maga mellett maradjon. Ez igaz?”
„Megerősíti, hogy a Double Round bárban található Cage részleg valóban egy többnyire rejtett BDSM klub?”

– Hagyjanak! – üvöltöttem, miközben dühös mozdulatokkal magamra rángattam a fehér pólóm a fekete dzsekimmel együtt. Ingerülten beletúrtam a hajamba, és sokkos állapotban bevágódtam a sofőrülésre. Újabb vakuk villantak, miközben az autó a fényképezőgépek fényárjában úszott. Kifulladva a kormányra hajtottam a fejemet, és átkoztam önmagam az elővigyázatlanságom végett. Eszembe jutott Lou, ahogy elsétált a barátnőjével – több mint fél órája. A bennem forrongó megalázottság helyét jeges aggodalom vette át. Tudtam, hogy Lou valahogy kikeveredik ebből az átkozott helyzetből, és ha elcsalogatom a médiát, akkor könnyebben hazajut. Éppen sebességbe akartam kapcsolni az autót, amikor a mobilom eszeveszett csipogásba kezdett. Egyetlen SMS várt rám, de az mindent megváltoztatott.

„Harry! Louis egyik barátnője vagyok… Láttam a balhét a hírekben, azonnal rohanj utána. Caroline teljesen őrült. Shawny

Kivetődtem a kocsiból, és elindultam befelé. Sikoltás törte át a sutyorgó embereket bámészkodását; gyorsabb léptekre kapcsoltam, aztán már száguldva rohantam a két alak felé, akik pöttyként tűntek fel a távoli sötétségben. Féltem, hogy nem lesz elég időm odaérni…

Louis

– Ugye, csak viccelsz? – A hangom szárazon csengett, míg Car ujjai olyan erősen vájtak a bőrömben, hogy fájdalom futott végig a karomon.
– Azt mondtad, nem létezik öröklét, de most itt a lehetőség, Lou… Együtt megcsinálhatjuk! – mosolygott rám, és a testéből valótlan nyugalom áradt. Borsózni kezdett a hátam, a szívem pedig őrületesen kalapált a mellkasomban. Minden izmom tiltakozva megfeszült, és a megfelelő pillanatra vártam, hogy hátravetődhessek.
– Ne gondolkodj a menekülésen! Egyetlen rossz mozdulat, és levetem magam…
– Ennél érettebbnek gondoltalak – nyöszörögtem elhaló éllel a hangomban. Szúrni kezdett a szemem a sokktól, és a világ egy másodpercre elmosódott előttem, aztán kitisztult. Féltem, hogy elájulok a bennem lappangó rettegéstől, de muszáj volt kitartanom: nem adhattam fel.
Sóhajtottam, és mély levegőt vettem.
– Ne tedd ezt… – mondtam halkan. Lassan átkaroltam, és magamban lejátszottam a jelenetet, hogy ha hátrarántom mindkettőnket, talán kisebb horzsolásokkal, de megússzuk a dolgot. Az izgatottságtól megizzadt, nedves tenyerem megcsúszott a híd síkos felületén, és majdnem elvesztettem az egyensúlyomat. Megfeszítettem a lábam, és a mellettem futó vashuzalba kapaszkodtam – a jelenet kísérteties hatással volt rám. Caroline rendületlen elszántsággal markolta a csuklómat. Ha leveti magát, engem is magával visz a mélybe.
– Ennek semmi értelme, Car. – Próbáltam jobb belátásra bírni, míg fokozatosan, szinte észrevétlenül kúsztam hátrébb. A tenyerem fel-le csúszott a vasrúdon, nem tudtam biztosan tartani magam. Egykori barátnőm vizenyős, kisírt szeme bosszútól részegen tanulmányozott. – Ha valóban szeretsz… – nyeltem egy nagyot –, akkor hallgass rám. Ígérem, hogy elfelejtem Harryt! – hazudtam, de a hangom megbicsaklott, ahogy kimondtam a göndörke nevét, és felüvöltöttem, amikor a körmét a csuklómba vájta.
– Nem mondasz igazat. Ismerlek, Louis!
Nem válaszoltam. A szél a fülem mellett sikoltott, és felborzolta a tincseimet, míg az előttem álló, lassan számomra egészen idegenné váló lány szőke, borzos haját figyeltem.
LOUIS?! – A kiáltás a közelből érkezett, és amikor hátranéztem, Harryt pillantottam meg. Lihegve rohant felénk, miközben visszabámultam Caroline-ra.
– Kérlek… – könyörögtem minden félelmemet a hangomba sűrítve. – Nem ez a méltó végzet egyikünk számára sem.
– Nekem a legeslegjobb – biccentett egy aprót, és a jobb lábát lelökte a mélybe, egy alul futó, vékony rúdra. Meginogtam, és félrevert a szívem. Félig már a levegőben egyensúlyozott, míg a bal kezével úgy markolt, mintha az ujjai pillanatragasztóval lennének hozzám rögzítve.
– Ereszd el! – ordított rá Harry, és ez az ellenséges hangnem mindössze olaj volt a Caroline-ban lángoló tűzre.
– Mit keresel itt? – Car hangját többnyire elmosta a szél, de még így is kivehetőek voltak a szavai. – Azt hiszed, pár napnyi ismeretség után megveheted magadnak? Én évek óta ismerem, te faszfej. 
– Ez nem az időről szól, csajszi. Éppen most akarod megölni a legjobb barátodat… – mondta ki Harry.
– Ez az én játszmám – vágott vissza. – Tűnj innen! – A jobb kezével még egy ideig biztosan markolta a híd szélét, végül elengedte; cseppnyi riadtság nélkül pásztázott minket. – Szeretlek – formálta halkan a szavakat –, és most velem jössz a halhatatlan örökkévalóságba. – Lenéztem a lábára, a cipője talpára, ami fokozatosan egyre előrébb csúszott, majd hagyta, hogy elinduljon a mélységbe. Felüvöltöttem a villámszerű döbbenettől, ami a torkomra fagyasztotta a sikoltást, és Car alárántott a fekete semmibe. A tenyerem végigcsúszott a rúdon, de bármennyire is égetett a kín, nem engedtem el. A csípőmmel nekicsapódtam a híd oldalának, míg Caroline a csuklómat markolta. Egyedül belém kapaszkodott… A teste lazán lengett a levegőben.
– Ha… Harry – nyögtem halkan, mert minden levegő kiszaladt a tüdőmből. – Nem bírom…
– Louis! – Hazza hangja rémülten jutott el a tudatomig. – Hívtam a rendőröket… Már úton vannak. Az istenért, ne ereszd el! Egy kicsit… egy kicsit tarts még ki. – A karom zsibbadni kezdett, és attól ódzkodtam, ha már nem fogom érezni az ujjaimat, minden véget ér. Caroline ujjai meglazultak a bőrömön, és kifordítottam a csuklómat, hogy rámarkoljak az övére. Nehezen, de sikerült. A kezemben volt az élete. Miközben felnéztem, piros karikák táncoltak a szemem előtt. Harry felmászott a szerkezetre, de mi túl alul voltunk ahhoz, hogy elérhessen engem. A mutatóujjam elgyengült, és hirtelen lecsúszott a rúdról. A szívem akkorát dobbant, hogy azt hittem, nyomban szétreped a testemben. A kisujjam volt a következő, én meg már csupán hárommal kapaszkodtam.
– El kell engedned – figyelmeztetett Harry, és hangot adott a legbelső félelmemnek. – Nincs más választásod. – Óvatosan lenéztem Caroline sápadt, fehér arcára. Ő hátradöntötte a fejét, és a szeme üvegesen meredt rám. Könnyek csordultak ki belőle, és a feketeségbe hullottak, hogy örökre elvesszenek a folyóban. Összeolvadt a tekintetünk, míg néma szempárbajt vívtunk. Ahogy ő sem, úgy én sem pislogtam.
– Sajnálom – tátogtam megrökönyödve –, de nem bírom tovább. – Az ujjaim leolvadtak a csuklójáról, és a teste beleveszett a sötétségbe – mielőtt megbizonyosodhattam volna, hogy tényleg túléltem, utánam kapott, és megragadta a cipőmet. Üvöltve indultam a nyomába – már nem volt visszaút számomra sem…


*

Sziasztok! Most jól esne pár vélemény. Később még érkezem egy Just Hold On résszel. Puszi! Ne utáljatok, kérlek. Sam xXx <333